Hagyomány, naptár, égbolt.

A fonó: kenderszösz, legényvárás és tilalmak a régi téli estéken

A fonó a Magyar Néprajzi Lexikon és Balassa Iván–Ortutay Gyula kézikönyve alapján: miért télen fontak, ki kivel ült össze, mit tiltott a hatóság és a néphit, milyen játékokat és dalokat őrzött, és mikor szűnt meg.

A kendert a falusi családok nyáron nyűvették ki és áztatták, a fonás viszont a téli estékre maradt. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a fonás „az őszi betakarítástól farsang végéig tartó foglalkozás” volt, és köré a parasztközösség egyik legélénkebb intézménye szerveződött: a fonó. Itt dolgoztak, énekeltek, mesét mondtak és játszottak a falu lányai és asszonyai, este pedig megjelentek a legények is. A Balassa Iván és Ortutay Gyula szerkesztette Hungarian Ethnography and Folklore egyenesen a falu párválasztó intézményének nevezi, ahol a fiatalok megismerték egymást.

Szintetikus, generált kép: félhomályos parasztszoba téli estén; a fapadon két faragott guzsaly felkötött kenderszösszel, orsók és kosárban fonalgombolyagok, a fal mellett rokka, az asztalon égő lámpa, cserépkancsó és aszalt szilva, az ablakon túl havas alkony; ember nincs a képen.
Szintetikus illusztráció: guzsaly, orsó és rokka egy téli estén; nem valós felvétel, nem egy konkrét fonóházat ábrázol. Szintetikus illusztráció (Codex imagegen)

Ez a cikk a néprajzi hagyomány regiszterében marad. Forrásai a Magyar Néprajzi Lexikon fonóról, fonásról, fonóbeli játékokról és fonódalokról szóló szócikkei, valamint Balassa és Ortutay kézikönyvének a kender és a len feldolgozásáról szóló fejezete. Ahol egy szokás csak egy vidékről ismert, ott ezt is megmondjuk.

Miért télen fontak

A kender évszázadokon át a magyar parasztgazdaság legfontosabb háziipari növénye volt. A lexikon szerint egy-egy család többnyire annyit vetett belőle, amennyit az őszi munkák után a tél folyamán fel tudott dolgozni. A növényt a férfiak vetették és nyűvették, a feldolgozás többi része a nőké volt. Balassa és Ortutay leírása szerint a lent júliusban, a kendert augusztusban tövestül kihúzták, vízben áztatták, megszárították, majd törték, tilolták és gerebennel tisztították. Az így kapott szöszt, a csepűt félretették, és csak késő ősszel vették elő újra, amikor a kinti munka véget ért.

A fonás szókincse a munka régiségét is mutatja. Balassa és Ortutay szerint a kender, a csepű, az orsó és a tiló szavunk bolgár-török eredetű, a fon és a sző ige a finnugor korig vezethető vissza, a guzsaly és a motolla pedig szláv átvétel. A legrégebbi eszköz a guzsaly volt, rajta a rostcsomóval: a fonó asszony bal kézzel húzta ki a szálat, jobb kézzel pörgette az orsót. A lábbal hajtott rokka a kézikönyv szerint a 18. század végén jelent meg a Kárpát-medencében, és csak lassan terjedt el. A lexikon szerint a 20. században a Dunántúlon már csak rokkával fontak, a Nagy- és a Kisalföldön rokkával és orsóval is, a Felföldön és Erdélyben pedig a legutóbbi időkig szinte csak orsóval.

Ki kivel fonta

A lexikon a fonó három fő formáját írja le. Az elsőben rokonok és barátok gyűltek össze egyikük házánál, és sorra járva egymásnál felfonták az összegyűlt szöszt. A másodikban egy jobb módú gazda rendezett fonót a falu lányainak, akiket a munka fejében megvendégelt, és szórakozásukról is gondoskodott. A harmadik, „az igazi, a leginkább intézményesedett” fonó a felnőtt lányoké volt: közösen béreltek egy házat vagy szobát, mindenki a maga munkáját és eszközét vitte, a világításra és a tüzelőre pedig összeadták a pénzt.

A fonókat a falu hagyományos korcsoport-rendje szabta meg. A lányok mellett külön fonót tarthattak az asszonyok, a nagylányok és a serdülők, de gyakori volt a vegyes fonó is. Egy faluban egyszerre több fonó működött, ezért alakult ki az a szokás, hogy a fonók dalolva, mesélve, alakoskodással és játékkal keresték fel egymást.

Balassa és Ortutay a rendet is leírja. A lányok nem ünneplőben, de a hétköznapinál szebb ruhában mentek, guzsallyal, orsóval és a megfonnivaló anyaggal. Állandó ülésrend alakult ki: az idősebb lányok az ajtó közelében, a fiatalabbak a szoba hátsó részében ültek. Az elején gyorsan fontak, mert később lassult a munka, amikor megérkeztek a legények, akik előbb ellátták az állatokat és kitakarították az istállót. A kézikönyv szerint nem maradtak sokáig: a háziasszony jelére mindenki egyszerre indult haza. Egy részletet a Hagyományok Háza oktatási feladatlapja őriz: a lányok fonás közben megnyálazták az ujjukat, hogy összesodorják a rostot, ezért aszalt gyümölcsöt vagy savanyú káposztát vittek magukkal, hogy elég nyáluk legyen.

Amit a hatóság tiltott

A fonó a lexikon szerint a középkor óta ismert, és szinte ugyanilyen régóta ellenzői is vannak. A lexikon két forrást idéz: M. Csulyak István református esperes az 1630-as években kijelentette, hogy „a fonó nem egyéb, mint latorságnak hajléka”, egy 1762-es pozsonyi szöveg pedig a „fajtalan, buja énekeket… vagy más botránkoztató rosszaságokat” kifogásolta. Az egyházi és világi hatóságok egyaránt tiltották a késő éjszakába nyúló mulatságokat, a fonó azonban a lexikon megfogalmazásában „egyidős a kendermunkával”, és a tiltások ellenére a 20. századig fennmaradt.

A néphit saját tilalmakat is ismert. A lexikon szerint általános hit volt, hogy szombaton tilos fonni, mert az Szűz Mária napja, és aki megszegi, annak fájni fog a feje, illetve Mária haját húzza a munkájával. Gyakori volt a keddi tilalom is. Luca napján a fonást és a varrást is tiltották, mert úgy tartották, hogy akkor a tyúkok nem tojnak, vagy Luca bünteti meg azt, aki fon. Tilos volt fonni Mikulás napján, a Dél-Dunántúlon pedig Borbála napján is. Borbála (december 4.), Miklós (december 6.) és Luca (december 13.) napja egyaránt a fonószezon közepére esett. A Luca-nap többi hiedelméről a Luca napjától karácsonyig tartó időszakról szóló cikkünk ír.

Játékok és jóslások

A Magyar Néprajzi Lexikon külön szócikket szán a fonóbeli játékoknak, és ezek egy része a párválasztást szolgálta. A „Megy a kosár” játékban, amelyről a lexikon szerint már Csokonai Dorottyája (1799) is megemlékezik, a lány választott: az osztó felajánlott neki egy legényt, ő pedig azt felelte, hogy a kötőjébe teszi, vagy hogy „szedek neki tüskét”. A „Kútba estem” és a „Fordulj, kisszék!” játékok középpontjában a csók állt. Az orsóleesés komolyabb szokás volt: a legények megszerezték a lány leeső orsóját, vagy szándékosan leszakították, és a lánynak csókkal kellett kiváltania. A lexikon szerint az illem megkövetelte, hogy a kiváltás ne tartson túl soká.

A fonóhoz kötődő szerelmi jóslás a lexikon szerint a csepű vagy szöszgombolyag elégetése volt. A meggyújtott csepű felszállt, és röptének irányából, a lángolás módjából és idejéből olvasták ki, kire és mikor számíthat a lány. Még régiesebbnek tartja a lexikon a bábuégetést, amelyben szöszből készült bábukat gyújtottak meg, és jó jelnek vették, ha a két bábu egymás felé dőlt.

Más játékok a munkát utánozták. A kendertörés a kendertörő malom hengerének mozgását, a tilolás a tiló csapkodását, a motollálás a fonalat gombolyító motolla forgását játszotta el, ez utóbbi a lexikon szerint nagy ügyességet kívánt. Ezeket általában csak a lányok játszották, a legények ilyenkor nem jöhettek. A parazsazásban lapáton izzó szenet adtak körbe, és minden szál lefonása után lábbal továbbtolták: akinél a parázs kialudt, arra büntetést szabtak ki. A falukerülésben munka közben gondolatban végigjárták a falut, és a megfont fonal hosszának meg kellett felelnie a képzeletben megtett útnak.

Farsang idején a fonókba alakoskodók is érkeztek. A lexikon a betyárjátékot, a gólya-, kecske-, ló- és medvealakoskodást, a halottas és a lakodalmas játékot sorolja fel. A Hagyományok Háza feladatlapja szerint a fonóbeli szórakozás farsang idején érte el a csúcspontját.

Dalok, amelyek nem a munkáról szóltak

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a fonó ősztől tavaszig a falusi nők egyik legfőbb éneklési alkalma volt, és a dalok tanulásának és cseréjének egyik legfontosabb helye. A lexikon egy meglepő megfigyelést is rögzít: a külföldi példákkal ellentétben a magyar fonódalok között nincsenek munkadalok. A dalok inkább párosítók, csúfolók, szerelmi, tánc- és játékdalok voltak. A munkához leginkább az úgynevezett legényváró, esti dalok kapcsolódtak, mint az „Ez a kislány, jaj, de szépen fonogat” vagy az „Este van már, késő este, kilencet ütött az óra”. A lexikon szerint a lányoké volt az újabb és időszerűbb dalkincs, a férfiaké szegényesebb, a táncot és a játékot viszont rendszerint ők kezdeményezték.

Hogyan ért véget

A fonószezon a tél végén a fonalmosással zárult. Balassa és Ortutay szerint ez is közös munka volt: a fonalat lúgban és hamuban kifőzték, majd otthon vagy folyók és tavak jeges vizében kimosták, a kicsavarásban és a hazahordásban a férfiak is segítettek. A szárított fonalat gombolyagba tekerték, és kora tavaszig, a szövés kezdetéig így tárolták.

Maga az intézmény a 20. század első felében szűnt meg. A lexikon szerint a fonó akkor számolódott fel, amikor megszűnt a kender házi feldolgozása, a kender háziipari termesztését pedig már a 19. század második felétől visszaszorította a terjeszkedő gyáripar. Maradványaival a lexikon szerzői még elszórtan találkoztak, a szokásanyag nagy része azonban ma már csak a néprajzi gyűjtésekből ismert.

Tovább a téli hagyományokhoz

A november jeles napjait, köztük Katalin napját és az András-napi jóslásokat a november jeles napjairól szóló cikkünk foglalja össze. Hogy mitől lesz egy napból jeles nap, és hány réteg rakódik egy naptári dátumra, azt a jeles napokról szóló bevezetőnk magyarázza el. A téli esték népi csillagneveihez, a Fiastyúkhoz és a Kaszáscsillaghoz pedig a magyar népi csillagnevekről szóló cikkünk ad égi útmutatót.